15. fejezet

- Ma nagyon sokat lesz elővéve az a puska. – motyogtam végül

- Miről beszélsz? – kérdezte Edward

- Lényegtelen. Mit keresel itt?

- Beszélnünk kell

- Kell?- vontam fel a szemöldököm. Edward nagyot sóhajtott

- Beszélni szeretnék veled

- Mindjárt más –morogtam az orrom alatt- várj meg odafent- mondtam neki és be akartam csukni az ajtót, de nem engedte. Kérdőn néztem rá.

- Sajnálom, de szeretném, ha Charlie is hallaná, amit mondani fogok- mondta ártatlanul

- Ha azt akarod, hogy páros lábbal rúgjanak ki a házból – vontam meg a vállam és hátat fordítva neki elindultam befelé. Úgy gondoltam, hogy ezután nem mer követni. És milyen rosszul gondoltam! Halottam amint becsukja maga mögött az ajtót.

- Ne csináld ezt Edward! - csattantam fel a kelleténél kicsit hangosabban

- Edward? – hördült fel Charlie és kiviharzott hozzánk

- Jó reggelt Charlie – köszönt Edward illedelmesen

- Megmondtam, hogy ne merészeld többet átlépni a házam küszöbét– Charlie feje kezdet paradicsom piros lenni a méregtől.

- Szeretnék beszélni Bellával és szeretném, ha te is hallanád - mondta

- Egyikünk sem kíváncsi a mondandódra- nézett rám Charlie

- Héj rám ne nézz! – emeltem fel a kezem- úgy is megtalálja a módját, hogy elmondja nekem, amit akar – mondtam

- Ó hogy az a… jól van, legyen. Beszélhetsz Bellával– adta meg végül magát Charlie – de én nem vagyok hajlandó végighallgatni- mondta miközben már a konyhában matatott. Egy szatyor szendviccsel és a horgásztáskájával tért vissza

- Én leléptem. Este jövök Bells és ne felejtsd, szobafogság! – szólt még vissza az ajtóból. Bambán bámultam apám után. Most tényleg itt hagyott Edwarddal egy házban?

- Utál – fordultam Edwarddal szembe vigyorogva, de amint ránéztem az arcomra fagyott a mosoly- miért vágsz ilyen képet?

- Megtudtam mire kellett a puska – nyomott el egy fintort

- Nem tudom, mire gondolsz- tettem az ártatlant. Valahogy nem égtem a vágytól, hogy megosszam vele az éjszakámat

- Miért tagadod? – nézett rám átható pillantással

- Nem tagadtam semmit

- Nem?

- Nem

- Szóval akkor elismered, hogy Jaob Blackel töltötted az éjszakát? - kérdezte. Éreztem, hogy elvörösödöm, de nem válaszoltam. Mégis mit gondoltam? Én is pont egy gondolatolvasó előtt akarok titkolózni?

- Ehhez semmi közöd - rivalltam rá, amit a következő pillanatban már meg is bántam. Bánatos szemekkel nézett rám.


- Ne haragudj - motyogtam- nem akartalak megbántani, csak.... én csak.... áh, fogalmam sincs mit csak. Sóhajtottam és lehuppantam a legalsó lépcsőfokra, az arcomat a kezembe temettem. Nem tudom mennyi ideig ülhettem így. Azt sem tudtam, hogy itt van e még egyáltalán. Nem lennék meglepődve, ha ezek után elment volna. De nem így történt. Éreztem, hogy lassan elkezdi simogatni a hátamat. Megborzongtam az érintésétől. Eszméletlenül jól esett. Áh, már megint élvezem a közelségét. Nem lesz ez így jó!


- Ha felteszek egy kérdést őszintén válaszolsz rá? - kérdezte. Aprót bólintottam - mint utóbb kiderült már megint meggondolatlanul-, de továbbra sem emeltem fel a fejem.


- Amikor azt mondtad, hogy még mindig szeretsz igazat mondtál? - Edward hangja halk volt és érezhető volt rajta a feszültség. Lassan felemeltem a szemem és belenéztem az aranybarna szemekbe. Még egy meggondolatlan döntés. Valahova fel kéne már írnom, hogy ne nézek a szemébe, mert akkor nekem annyi.

- Igazat mondtam - suttogtam. Edward arcán halvány mosoly futott végig.

- Nagyon sajnálom, amiket a fejedhez vágtam és, hogy nem voltam hajlandó megbeszélni a dolgokat. Egész létezésemben

- Életedben - javítottam ki

- Rendben akkor egész életemben te voltál az egyetlen fény. Beragyogtad a mindennapjaimat. Amikor elhagytalak kialudt ez a fény, de ott pislákolt bennem a szikra. A remény szikrája. Reménykedtem, hogy jól vagy és boldog vagy még akkor is, ha mással. A tudat, hogy valaki más ölel, más csókol majd megőrjített mégis nyugodt voltam, mert bíztam benne, hogy boldog vagy. Amikor Rosalie felhívott azzal, hogy öngyilkos lettél ez a kis szikra is kihunyt. Én is meg akartam halni. Bíztam abban, amiket régen mondtál nekem a lelkemről. Bíztam benne, hogy a halálom után újra együtt lehetünk. Még akkor is, ha nem érdemlek meg egy ilyen angyalt, mint te - na, ennél a mondatnál tört meg az ellenállásom. kicsordult az első könnycsepp a szememből-

- Ne sírj - suttogta miközben letörölte krokodilkönnyeimet-, Amikor tudatosult benne, hogy élsz és, hogy újra veled lehetek az felért egy napkitöréssel. Onnantól már csak az számított, hogy élve kihozzalak és újra a karjaimban tarthassalak. Végig távolságtartó voltál velem szemben. Tudtam, hogy haragszol, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy már mással vagy. Persze, persze tudom, hogy ezt kértem, de valahogy... nem tudom. Hideg zuhanyként ért, amikor megláttalak Blackel de még mindig reménykedtem. Reméltem, hogy meg tudjuk beszélni a dolgokat és, hogy megbocsájtasz nekem. Végül nem így történt. Annyira sajnálom, amiket akkor mondtam. Teljesen kétségbeestem. Persze könnyebb volt másokat hibáztatni mintsem beismerni, hogy én voltam az ostoba. Miután otthagytalak a szobámban a rétünkre mentem. Ott töltöttem az éjszaka hátralevő részét. Vagy ezerszer újrajátszottam magamban a beszélgetésünket. Csak az járt a fejemben, hogy hogyan tudnálak visszaszerezni. Pedig a válasz végig ott volt a szavaidban- felkaptam a fejem. Még hogy az én szavaimban? Mit mondtam már megint?

- Ezt nem értem - ingattam a fejem

- Azt mondtad, hogy még szeretsz - mondta mosolyogva, de én még mindig nem értettem.

- Hát még mindig nem érted? Ameddig szeretsz, nem adom fel! Harcolni fogok érted Jacob Blackel még ha ez lesz az utolsó harcom is - mondta csendesen és végigsimított az arcomon- Szeretlek Isabella! Mindig is szeretni foglak és ezt be is fogom bizonyítani. Megteszek mindent azért, hogy újra elnyerjem a bizalmadat, amit legelőször nem érdemeltem ki semmivel mégis megkaptam. Én már tudom, hogy nélküled nem tudok élni és nem is akarok. Mit megtehet, meri is a szerelmem, nem szeghetik utam – hajolt hozzám és egy apró puszit nyomott az arcomra majd már ott sem volt.

Miét csinálja ezt velem mindig? Az utolsó mondata annyira ismerős volt, mégsem jöttem rá, hogy hol találkoztam már vele. Lassan feltápászkodtam és elindultam az emelet felé. Fáradtan zuhantam vissza az ágyamba. Mások ilyenkor kelnek én most fekszem. Este nyolc óra volt már mikor felébredtem. Meghökkenve konstatáltam, hogy átaludtam az egész napot. Kikászálódtam az ágyból és elmentem lezuhanyozni. A víz kellemesen meleg volt, de csak még fáradtabbnak éreztem magam tőle. Nem baj. Legalább az álmatlansággal nem kell majd küszködnöm. Negyed óra múlva elzártam a vizet. Egy gyors fogmosás után megcéloztam a szobámat. Kinyitottam az ablakot és kikémleltem az éjszakába. Jacobnak semmi nyoma nem volt odakint. Lehet, hogy el se jön? Még mindig tartottam magam azon tervemhez, hogy adok egy esélyt magunknak még akkor is, ha Edwardot szeretem. Még egy kicsit vártam hátha betoppan. Úgy döntöttem, hogy olvasással fogom elütni az időt. A könyvespolchoz mentem és kikaptam az első könyvet, ami a kezem közé került: William Shakespeare - Rómeó és Júlia. Hanyagul az ágyra dobtam, aminek köszönhetően kieset belőle több papír. Gyorsan összeszedtem őket és bevackoltam magam az ágyamba. Amint közelebbről szemügyre vettem az irományokat rájöttem, hogy a könyvből számomra tetsző idézetek vannak rajtuk. Elkezdtem őket olvasgatni. Már az utolsó oldal végén tartottam, amikor megakadt a szemem az egyik idézeten.


„Szerelmem könnyű szárnyán szálltam által:
Kőgát sosem riasztja a szerelmet,
Mit megtehet, meri is a szerelmem,
Nem szeghetik utam rokonaid.”


Ekkor rájöttem. Edward utolsó mondata a Rómeó és Júliából származott.