6. Fejezet

Sziasztok!!!! Köszönöm a türelmet és a sok komit!Nagyon jól esik!Íme meghoztam a 6.fejezetet.Szerintem elég hosszúra sikeredett. Látom már Hajnival együtt 9 állandó olvasóm van ennek tökre örülök :D remélem még jó sokan lesztek :)
Mindenkinek jó olvasást kívánok! Puszi!!!!


Jacob könyörgő arca járt a fejemben. Mellesleg megjegyzem, igaza van, nem vagyok komplett, hogy tálcán viszem magam egy rakás vámpírhoz. Most őszintén mennyi az esélye annak, hogy túlélem? Megmondom én! Nulla. Ha sikerül is megmenteni Edwardot arról tudni fognak ők is és kétlem, hogy élve távozhatnék. Csak egy ember vagyok. Egy ember, aki túl sokat tud a fajtájukról. Pech. Persze fő az optimizmus… túléljük… csak egy kis kiruccanás végül is még soha nem voltam külföldön. A lényeg az, hogy Edwardot megmentsük, de csak azért, hogy utána saját kezűleg nyírjuk, ki.
Mégis mire gondolt? Gondolkodott egyáltalán? Erőst kétlem. Annyira ismernie kellene már a családját, hogy tudja, valaki utána indul, ha nem rögtön az egész család. Jut eszembe, család! Megtörtem a csendet

- Alice, hogy fogjuk visszatartani a többieket? – kérdőn nézett rám

- Esme Carlisle és a többiek Nyilván velünk akarnak jönni, hogy megállítsák Edwardot – felismerés suhant át az arcán

- Nos, ezen még nem gondolkoztam - motyogta

- Pedig itt lenne az ideje elgondolkodni ezen is. Nem kellene, még többen veszélybe kerüljünk - sütöttem le a szemem.

- Igazad van. Egyrészt nem kell nekik is kockáztatni az életüket másrészt nekünk esélyünk sincs megállítani őt. Csak neked!

- Hogy, hogy? – nyögtem. Ha én valamit egyedül csinálok abból rendszerint nem sül ki jó dolog.

- Most min csodálkozol? – vonta föl a szemöldökét Alice. A mi gondolatainkat már kilométerekről meghallaná és az illatunkat is megérezné. A te gondolatodat nem hallja, ami most sajnos hátrány, de az intenzív illatod az előnyünkre válhat. Ha időben megérzi, leáll. Ebben biztos vagyok. – most saját magát próbálja meggyőzni vagy engem? Kétségbeesetten néztem rá.

- Nyugalom Bella. Minden rendben lesz! – szorította meg nyugtatólag a kezem

- Ha te mondod – sóhajtottam. Többre nem volt időnk, mert megérkeztünk a reptérre. Pillanatok alatt a gépen ültünk. Kezdtem egyre feszültebb lenni. A gép lassan emelkedni kezdett és én valami megkönnyebbülés félét vártam, de csak nem jött. Alice elővette a telefont az előtte lévő ülés hátsó részéről, mielőtt még abbahagytuk volna az emelkedést, hátat fordítva a stewardessnek, aki ennek ellenére elindult felénk. Na, már csak az hiányzik, hogy idejöjjön cirkuszolni. Nem kéne magunkra felhívni a figyelmet. Elővettem a legmorcosabb arcom és a szemébe néztem. Hirtelen megtorpant még pár másodpercig méregetett majd grimaszolva elfordult.

- Ügyes vagy. Lassan kezdem úgy érezni, hogy félnem kellene tőled – suttogta Alice és a füléhez emelte a telefont.

- Jasper. Igen jól vagyok – suttogta alig hallhatóan

- Igen, igen Bella is velem van

- Ne Jasper nem jöhettek utánunk – mondta kétségbeesetten- micsoda? Menny utánuk állítsd meg Emmettet! Jó rendben igen. Az is lehetséges. Kérlek, ne gyere utánam – Alice átváltott könyörgésbe. Igen, megígérem. Így vagy úgy de kijutok! Szeretlek!- Letette és nagyot sóhajtva dőlt vissza az ülésre.

- Utálok hazudni neki! – mondta keserűen.

- Tudom, mire gondolsz – kérdőn nézett rám

- Én is megígértem Jacobnak, hogy élve visszajövök. – motyogtam

- Hidd el, ha bármi más esély lenne arra, hogy ezt nélküled megoldjam, nem kevernélek bele. – nézett rám szomorú szemekkel

- Tudom Alice- lehunytam a szemeimet. Éreztem, hogy fészkelődik mellettem és még mindig engem néz. Valamit biztos tudni akar.

- Ki vele Alice mi böki az oldalad – mosolyogtam

- Semmi, semmi…- tiltakozott hevesen

- Ugyan már… mond! – biztattam. Nagy levegőt vett és belekezdett.

- Bella Én tudom, hogy Edward még mindig téged szeret máskülönben nem ment volna el a Volturihoz. Most már csak azt szeretném tudni, hogy te szereted e még? - nos, nem épp erre a kérdésre számítottam, de legyen. Megkapja a választ.

- Igen szeretem – mondtam lassan. Alice szemében felcsillant a remény egy kis szikrája és elmosolyodott.

- Akkor jó. Megnyugodtam. Kezdett komolynak tűnni ez a dolog a Black fiúval – forgatta meg szemeit-csak legyünk túl ezen és minden más lesz. Visszaköltözünk Forksba kibékültök Edwarddal és te is vámpír lehetsz. Biztos vagyok benne, hogy sikerül meggyőzni őt - vigyorgott. Ajjaj, úgy néz ki barátnőm tévedésben él. Ideje felvilágosítanom

- Igen komolynak tűnik dolog, mert az is – mondtam kimérten. Alice arcáról lehervadt a mosoly és szomorúan nézett rám.

- Könyörgöm, ne néz rám így - kérleltem- Nagyon örülök, hogy úgy döntöttél visszaköltöztök, és még jobban fogok örülni, ha a többiek is jönnek- mosolyogtam - de Edwarddal már nem lesz semmi a régi. - Alice döbbenten nézett rám. Látszott rajta, hogy mondani akar valamit, de nem meri én pedig nem biztattam, hogy mondja el. Nem voltam benne biztos, hogy tudni akarom. Finoman puszit nyomtam az arcára és visszadőltem a helyemre

- Sajnálom - suttogtam még csukott szemmel. Nem mondott semmit csak megfogta a kezem. Edwardot szeretem. Még mindig. Ez tagadni se próbálom, de nem akarok, nem akarhatok újra vele lenni. Elhagyott. Nem kellettem neki. Kétlem, hogy szeretne és, hogy elment megöletni magát.... nos, Edward mindig is önmarcangoló típus volt. Nyilván azt hiszi, hogy miatta lettem "öngyilkos" és mardossa őt a bűntudat. Nem kezdhetek el hiú ábrándokat kergetni. Élnem kell az életem. Nélküle. Jacobbal vagy akárki mással, de nem Edwarddal. Azoknak az időknek már vége. Nem tudom meddig ülhettem így a gondolataimba merülve, de végül megszólaltam

- Mit tervez? - kérdeztem csendben

- Azon gondolkodik, hogy kérje meg őket - felelte - Ritka eset, hogy egy vámpír öngyilkos akar lenni és ehez a Királyi család segítségét kéri. Mindenesetre, amíg nem döntenek, bizakodhatunk. Aro kedveli Carlislet nem hiszem, hogy megölné az egyik "fiát" csak úgy.

- Remélem, igazad van. Szólj, ha van valami. - bólintott és újra hátradőlt. Biztos voltam benne, hogy a jövőt fürkészi. Egy örökkévalóság után a repülőgép elkezdett leereszkedni New York cityben, de Alice nem nyitotta ki a szemét. Finoman megérintettem a karját.

- Alice, mennünk kell. Gyere. - Lassan kinyitotta a szemét és elgyötört arccal nézet rám.

- Valami új - kérdeztem?

- Már megkérte őket - válaszolta- és most a válaszra vár.

- Akkor mi is várunk - motyogtam- Futnunk kellett a kapcsolódás miatt, de jobb volt, mintha várni kellett volna. Így nem veszítettünk még több időt. Amint újra elhelyezkedtünk Alice lehunyta a szemeit és ismét a jövőt kezdte figyelni. Fáradt voltam és aggódtam. Minden és mindenki miatt. Aggódtam Charlie miatt. nagyon remélem, hogy Victoria nem jut a közelébe. Jacobot is féltettem. Nem bírnám elviselni, ha valami baja, esne miattam. És persze habként a tortán még Edward és a saját életünkért is izgulhattam. Ez már kicsit kezdet több lenni annál, mint amit el tudtam lelkileg viselni. Kimerülten hunytam le ismét a szemem és úgy tűnik el is aludhattam, mert Alice szólongatására ébredtem

- Bella gyerünk, ébredj - rázta meg gyengéden a vállam. Ijedten kaptam fel a fejem

- Mi a baj Alice, mi történt? - kérdeztem kábán.

- Meghozták a döntést, de ez nekünk nem baj. Sőt - szemei ragyogtak a boldogságtól ezzel belém is életet vert

- Nagyszerű! Mondd el mi történt - suttogtam, amikor megláttam, hogy az utaskísérő felénk közeledik. Úgy tűnik, ma minden repülőn kihúzzuk a gyufát.

- Hölgyeim esetleg hozhatok önöknek egy párnát? – kérdezte kedvesnek nem mondható hangon.

- Nem, köszönjük. - Alice mosolya elképesztően bájos volt, egyenesen sugárzott. A kísérő arckifejezése kába volt, amikor megfordult és visszabotorkált a helyére.

- Nem szép dolog ezt tenni az emberekkel – motyogtam

- Tudom – vigyorgott rám – de néha szükséges. Bólintottam, hogy egyetértek vele

- Na, mond, már hogy döntöttek – sürgettem. Alice megint elvigyorodott

- Nemet fognak neki mondani. Edward tehetséges több szempontból is, de leginkább a gondolatolvasó képessége érdekli Arot. Szerintük pazarlás lenne megölni őt. Fel fog ajánlani neki egy helyet maguk között. – tátott szájjal meredtem Alicre. Ha közéjük áll abba Esme-ék belehalnak. Képletesen persze.

- Mit fog mondani? – kérdeztem feszülten

- Azt még nem tudom, de tuti nem lesz elragadtatva az ötlettől. Nem is tudom, Aro hogy gondolhatja róla, hogy csatlakozna hozzájuk. Micsoda egy hülye ötlet.

- Hát hiába tiszta hülye, aki nem normális. – vontam meg a vállam. Alice értetlenül nézett rám mire én legyintettem.

- Próbálj meg visszaaludni

- Rendben – bár kétlem, hogy tudnék aludni. Végül csak lehunytam a szemeimet. Nem árt kicsit pihenni. Alice biztos nem értékelné, ha elalszom a nagy mentőakcióm közben. Mocorgására ébredtem.

- Fejlemény? – kérdeztem

- Ahogy láttam is nemet mondtak neki- felelte, de már egy kicsit sem volt vidám. Már megint bonyodalom? Végül is mit csodálkozom, mi volt eddig egyszerű mióta ismerjük egymást?

- Na, mondd, mire készül a bátyád – morogtam. Biztos valami őrültséget vett a fejébe. Komolyan mondom a pasik fognak a sírba vinni.

- Gyorsan váltogatja a terveit. Talán az első ötlete volt a legrosszabb – mondta elgyötört arccal. Az utolsó pillanatban gondolta meg magát. Nyilván nem akart csalódást okozni apáéknak – motyogta. Csalódást? Micsoda? Csak nem? Na neee!

- Ha öngyilkos akar, lenni oldja meg ártatlan emberi életek nélkül- dörrentem mire többen felénk fordultak.

- Ssss Bella halkabban.

- Sajnálom – mondtam valamivel csendesebben - de ez még ötletnek is rossz.

- Tudom, igazad van. Mindazonáltal meg kell jegyeznem, hogy igen gyorsan rájöttél mit akart tenni - mondta elismerően. Hát ez a dicséret egy cseppet sem dobott a hangulatomon így inkább tovább kérdeztem.

- Na és most mi az elképzelése – kérdeztem ridegen. Kezdtem nagyon dühös lenni Edwardra.

- Jelenleg nem akar semmi drámait. Egyszerűen kisétál a napra. – Hát persze csak egyszerűen kisétál a napra. Eszembe jutott bőrének gyémánt ragyogása. Nyilván nem örülnének a vár falain belül egy önkéntes élő gyémántnak. Már ha továbbra is titkolni akarják kilétüket.

- Nem fogunk időben odaérni – ingattam a fejem

- De. Most éppen a melodrámai megoldás felé hajlik. A legnagyobb közönséget akarja, ami lehetséges, így az óratorony alatti főteret fogja választani. Várni fog, amíg a nap a legmagasabban lesz.

- Szóval akkor, ha minden jól megy, délig van időnk. – bólintott. Pár percen belül a gép megkezdte a leszállást.

- Alice Milyen messze van Firenzétől Volterra? –kérdeztem

- Az attól függ, hogy milyen gyorsan vezetek – vigyorgott

- Vezetsz? Még autókölcsönzésre is lesz időnk? – valahogy úgy éreztem, hogy ez nem fér bele a napirendünkbe.

- Nevezhetjük kölcsönzésnek is – nézett rám sunyin. Kezdtem rosszat sejteni.
A reptér előtt toporogtam és Alice-re vártam. Fogalmam sem volt hova tűnhetett aztán a következő pillanatban egy citromsárga TURBO feliratos Porsche fékezett le előttem. Az ajtó kivágódót ás Alice kiabált ki rajta

- Ugrás Bella, nem érünk rá csodálkozni. – türelmetlenkedett. Bepattantam mellé, de még mindig nem tértem magamhoz.

- Remélem, nem ellenzed túlságosan a kocsi lopást – vigyorgott rám.

- A mit? – hördültem fel – jaj, istenem Alice kinek hoztad el a kocsiját? – nyöszörögtem

- Nos, ez egy jó kérdés, de ne aggódj, visszakapja. – vigyorgott még mindig barátnőm

- Nagyszerű, ez nyilván vigasztalja a tulajt és a kérdésedre válaszolva ne feled, hogy rendőrgyerek vagyok. Arra tanítottak, hogy tartsam be a szabályokat – mondtam felháborodva- Nem tudtál volna egy feltűnőbb autót ellopni? – sopánkodtam. Most már az útzárral is számolnunk kell.

- A legfontosabb kérdés, hogy vajon lophattam-e volna gyorsabb autót, és azt kell, mondjam, hogy nem. Ügyes vagyok – dicsérte meg magát és gázt adott. Az úttorlaszra visszatérve pedig mire rájön a tulaj, hogy elloptuk a kocsiját már rég célba érünk. Bízz bennem! – nevetett fel jóízűen. Alice legalább olyan őrülten vezetett, mint Edward

- Edward… könyörgöm, tarts ki az eredeti tervednél – motyogtam félhangosan. Alice finoman végighúzta egyik kezét az arcomon

- Ne aggódj sikerülni fog – arca elszánt volt és még gyorsabban kezdett el hajtani. Szegény kocsi reggel még nem tudta mi vár rá. Már egy ideje autóztunk mikor Alice megtörte a csendet.

- Valami nem stimmel. – megijedtem

- Mi történik? – kérdeztem

- Valami fesztivál van a városban. Hányadika is van ma? - kérdezte

- Tizenkilencedike? – kérdeztem vissza

- Hm… Szent Marcus napja van – mondta elégedetlenül

- És ez mit is jelent számunkra?

- A legenda szerint egy keresztény misszionárius, Marcus atya –valójában Voltun-i Marcus—1500 évvel ezelőtt elűzte az összes vámpírt Volterrából. A történet azt állítja, hogy Romániában halt mártírhalált, miközben még mindig próbálta elűzni a vámpírveszedelmet. Természetesen ez badarság—ő sohasem hagyta el ezt a várost.

- Aha… szóval fesztivál… - mondtam

- Igen – bólintott

- Ergo sok ember – szögeztem le

- Rengeteg –helyeselt

- Akkor nyilván nem fognak örülni, ha Edward Szent Marcus napján bemutatja vámpíradottságait – sóhajtottam.

- Nem igazán… nagyon gyorsan fognak cselekedni. Nem kockáztatják a faj titkát – mondta Alice sötét arccal.

- Rendben. Mond, el mit kell tennem! -utasítottam

- A legfontosabb, hogy látnia kell téged, mielőtt kilép a fényre. És még azelőtt kell meglátnia, mielőtt engem meglátna

- Ezt, hogy fogjuk kivitelezni?

- Olyan közel viszlek, amennyire csak tudlak, aztán te elkezdesz, arra rohanni amerre mondom. – bólintottam

- Bella…

- Igen?

- Kérlek, próbálj meg nem orra bukni rendben? – mosolygott rám elnézően

- Igyekszem – feleltem fásultan pedig az orra bukás teljesen rám vallana.

- Megérkeztünk – szólalt meg Alice színtelen hangon- vámpír hozott Volterrában – mondta undorral. Nekivágtunk egy meredek emelkedőnek, de ahogy feljebb haladtunk a kocsisor egyre tömöttebb lett, míg végül Alice már nem tudott áttörni közöttük.

- Ez így nem lesz jó – a hangom kezdett átcsapni hisztérikusba

- Tudom – ütött rá dühösen a kormányra, ami erőteljesen megremegett. - de ez az egyetlen út befelé. - Egyre több autót láttunk visszafelé haladni mire rájöttünk, hogy autóval nem engedik be az embereket. Már majdnem a kapunál voltunk mikor Alice megszólalt.

- Kapaszkodj Bella - a motor felpörgött és megkerülve a kapuban álló őrt villámgyorsan behajtottunk. Az őr szitkozódva kiabált utánunk és próbálta visszatartani a minket követni kívánó autósokat.

- Kezdünk notórius szabályszegők, lenni – csóváltam a fejem

- Mondasz valamit – tűnődött Alice is majd folytatta. - Edward az óratorony alatt lesz, a tér északi részén. Van ott egy kis sikátor a jobb oldalon, ott áll majd az árnyékban. Fel kell hívnod magadra a figyelmét, még mielőtt ki tudna menni a napra.

- Értem – válaszoltam. Újabb kapuhoz értünk. Alice lefékezett az autóval a kapuban álló férfi ingerült arccal jött oda hozzánk. Alice lehúzta az ablakot mire a férfi arckifejezése rögtön ellágyult.

- Sajnálom hölgyem, de ma csak turistabuszok hajthatnak be – mondta és tényleg úgy nézet ki, mint aki legszívesebben más választ adna. Mondjuk, ezen nem is csodálkozom. Alice elbűvölő mosolya láttán ki ne adna legszívesebben neki tetsző választ? Alice hátranyúlt és elővett valamit a táskájából

- Ez egy magántúra lesz – mondta csábító mosollyal. Kinyúlt az ablakon és valamit a férfi kezébe csúsztatott. Csak nem pénzt? A férfi érdeklődve szemlélte a kezében lévő vastag köteg pénzt, majd Alice-re emelte a szemét

- Ez most vicc hölgyem? – motyogta

- Csak ha viccesnek találja – mosolygott Alice – tudja egy kicsit sietős a dolgunk – nyomta meg Alice a szavakat. Már csak 5 perc és dél. Az őr pislogott kettőt, aztán becsúsztatta a pénzt a mellénye alá. Hátralépett az ablaktól és egy intéssel továbbengedett minket. Az utcák szűkek voltak és zsúfoltak. Csak lassan tudtunk haladni. Az emberek szitkokat dobáltak utánunk egy-egy rázósabb helyzet után. Végül Alice hatalmas fékezéssel leállította az autót.

- Arra! A tér déli sarkánál vagyunk. Szaladj egyenesen keresztül az óratorony jobb oldalára. Amint tudok, megyek én is. Siess, ezek mindenhol ott vannak–sziszegte

- Mi van? –nyögtem

- Ne törődj most velük, menny még van időd! – kiáltotta.

Kivágódtam az autóból és elkezdtem arra rohanni amerre mutatott. Rengetegen voltak. Kétségbeesetten próbáltam áttörni magam a tömegen. Most már minden rajtam múlik. Vagy egyáltalán múlik rajtam valami? Ha nem sikerül a terv, akkor is végünk. Már tudják, hogy mi is itt vagyunk. Tulajdonképpen, ha nem az életünkért küzdenék, nagyon szépnek találnám a várost. Esztétikus házak boldog emberek, sőt még egy szökőkút is van a tér közepén. Egy pillanat. Szökőkút? Ott talán lenne esélyem átjutni. Elkezdtem a tér közepe felé nyomulni és amint elértem a szökőkút peremét beleugrottam. A víz hideg volt, de villámgyorsan átgázoltam rajta és nagy meglepetésemre nem estem hasra. Kiugrottam és a tömegbe vetettem magam. A hideg víz nekik sem tett jót. Készségesen utat engedtek nekem. Ekkor megszólalt az óratorony és szinte ugyanabban a pillanatban megláttam Edwardot. Szemei csukva voltak arca békés volt és egy szobrot megszégyenítő merevséggel állt a sikátor szélén. Még az árnyékban. A harang kondulására nagy lépést tett előre, de nekem se kellett több még gyorsabban kezdtem el futni így az utolsó lépése meghiúsult. Keményen egymásba ütköztünk.

- Edward Cullen most azonnal menny vissza az árnyékba – dörrentem. Lassan kinyitotta a szemeit

- Csodálatos, igazán gyorsak voltak, nem is éreztem semmit. Igazad volt Bellám… van élet a halál után még nekem is bár lehet, hogy ez a pokol, de nem érdekel, el fogom viselni - mondta ámulattal és megbabonázva nézett rám. - Atya ég most komolyan azt hiszi, hogy meghaltunk? Fel kéne világosítanom, amíg még nem késő. Keze megindult az arcom felé, de én elhúzódtam. Meglepetten nézett rám

- Edward térj észhez! Nem haltam meg és te, sem de ha így folytatod velünk együtt Alice is meg fog. A Volturi már tudja, hogy itt vagyunk. Szépen kérlek menny vissza az árnyékba. Épp elég gond, hogy ember vagyok, ne adjunk nekik még egy okot, hogy bánthassanak minket. – könyörögtem. Megértés suhant át az arcán és a másodperc töredéke alatt cselekedett. Felkapott és behúzott a sikátor sötétjébe. Védekezően széttárta előttem a karjait és két alakot figyelt a sikátor másik végén, akik felénk közeledtek.

- Üdvözletem, uraim – mondta látszólag nyugodtan, de én átláttam rajta. Edward ideges. Azt hiszem itt az ideje érzékeny búcsút venni az életemtől…