14.fejezet

Sziasztok! Nagy szenvedés árán elkészült a 14. fejezet is. Sajnálom, hogy tegnap nem raktam fel de nem ment az írás és ma is csak nehézkesen. Nem tudom mikor lesz új rész de igyekszem. Remélem tetszik ez a fejezet. Míg el nem felejtem jelezném, hogy már 22 rendszeres olvasó van a blogon. Örülök, hogy itt vagytok Klarii és Magdi :) Nem írtátok meg, hogy jó e így az oldal (fejléc,szín stb.) ezért úgy döntöttem, hogy így marad... nekem tetszik. Szeretnék elnézést kérni Ivitől és Lindától, hogy még csak most fogom kirakni a blogjukat de egyszerűen meghalni sincs időm :S Na nem is csacsogok itt tovább jó olvasást mindenkinek.
Ui: remélem egy kicsit örülnek majd a Team Edwardosok :)
Puszi: Alexis :)



-Ha becsukod, nem tud bejönni a kiskutya!

Halottam kristálytisztán Bella hangját az éjszakában és onnantól nem volt megállás. A fájdalom és a düh elemi erővel tört rám és a következő pillanatban egy fa, hangos reccsenéssel adta meg magát a kezem alatt. Egyre csak Bella gyönyörű arca és bársonyos hangja járt a fejemben. A hang mely elutasított. Az nem lehet, hogy így ér véget kettőn kapcsolata. Hiszen ő az életem. Az nem lehet, hogy elvesztettem. Közben egy újabb fát csavartam ki a földből (akkor már a sokadikat). Miért is kellett életben maradjak, ha nem lehetek vele? Bármit megtennék, csakhogy ismét az enyém lehessen. Ha kell, eladnám a lelkem magának az ördögnek… habár ha jobban belegondolok azt már megtettem. Miért kellett így alakuljanak a dolgok? Miért kellett pont egy emberbe beleszeretnem? Miért pont egy ilyen gyönyörű ártatlan és önzetlen teremtés életét kellett tönkretegyem? Ha erősebb lettem volna, most nem itt tartanánk. A pokolba is hol rontottam el? Talán már a legelején. Ha akkor erősebb vagyok… de ha egyszer annyira szerettem és szeretem még most is. A gondolatok egymást követve rohangáltak a fejemben. Lassan de biztosan kiirtottam magam körül az erdőt és hazafelé vettem az irányt. Már messziről meghallottam családom gondolatait, amik fogalmazzunk úgy nem voltak épp szalonképesek. Kivéve persze Esmet és Carlisle gondolatai. Már mindenki tudta, hogy mi a helyzet Bella és köztem… Alice megint túl jól informált. Még kidöntöttem egy utolsó fát mielőtt magam mögött hagytam az erdőt és a ház felé vettem az irányt. Amint beléptem Alice odaviharzott hozzám

- Ezt most nagyon elszúrtad Edward, azt ugye tudod? – hadonászott előttem apró kezeivel

- Nem először – gondolta magában Jasper

- Te beszélsz? - mordultam rá a szülinapi esetre gondolva

- Parancsolsz? – nézett rám meghökkenve

- Vigyázz a gondolataidra – figyelmeztettem mire felismerés futott át az arcán

- Bocs. Tudod, hogy nem úgy gondoltam – üzente nekem mire aprót biccentettem

- Most mi lesz? – kérdezte Esme csendesen

- Fogalmam sincs – sóhajtottam – nagyon elszántnak tűnt. Pár percig mindenki csendben a gondolataiba merült. Persze egyesek megfelejtkeztek róla, hogy gondolatolvasó van közöttük. Pedig ennyi idő alatt már megszokhatták volna

- Úgy csinál, már megint mintha ő lenne az áldozat- dühöngött magában Rosalie

- Eddig sem csináltam úgy – dörrentem rá

- Ó dehogynem – emelte fel ő is a hangját- Elhagytam Bellát… elhagytam Bellát, jaj, most mi lesz velem? Áh, megvan! Elhagyom a családomat is had szenvedjenek az én hülyeségem miatt! Röpke pár hónap alatt tönkretetted az egész család életét plusz Belláét és elvárod, hogy mindenki úgy viselkedjen veled mintha te lennél az esetnek az egyetlen szenvedő alanya. Nem törődtél senki mással csak magaddal

- Ugyan ne túlozz. A csak magammal való törődés a te műfajod – vetettem neki oda

- Na, ne mond? Gondoltál te például Esmere amikor elindultál a Volturihoz, hogy megölesd magad? Mert szerintem baromira nem. Magasról leszartad, hogy mi lesz vele vagy velünk miután te meghalsz!

- Áhá… szóval Volturi. Ha már itt tartunk te gondoltál bárki másra is magadon kívül, amikor felhívtál, hogy Bella öngyilkos lett? Kétlem! Nem azért hívtál fel, hogy jöjjek vissza, mert Esme vagy a többiek szomorúak, amiért távol vagyok, hanem mert egyszerűen meguntad nézni a savanyú képüket. Nem azért mert sajnáltad őket, hanem mert nem érezted jól magad a társaságukban – ordítottam. Rosalie már épp vágta volna hozzám a következő sértést amikor Carlisle közbeszólt

- Elég legyen ebből – mondta csendesen mégis tiszteletet parancsolóan- többször hibáztunk Bellával kapcsolatban, de ezeket a hibákat már nem lehet helyrehozni. Maximum korrigálni.

- Tudom – adtam meg magam és elindultam felfelé

- Mindenesetre az nem volt megoldás, hogy itt hagytuk – szállingóztak ismét felém Jasper gondolatai. Megpördültem és dühösen morogva indultam meg felé. Ijedten nézett rám. Rájött, hogy megint „eljárt az agya” mert elkezdett hátrálni.

- És mégis mi lett volna a megoldás? – sziszegtem- Esetleg meg kellett volna, várjam, hátha az egyik akciód sikeres lesz és kiharapsz belőle egy darabot?

- Kérlek, Edward nyugodj meg! Tudom, hogy hibás vagyok, de kérlek, beszéljük meg. – nézett rám esdeklő szemekkel

- Hallgatlak. Mi lett volna szerinted a helyes megoldás? – álltam meg tőle egy méterre

- Ha megöltük volna az elején… – Több gondolat nem jutott el a tudatomig. Végleg kikelve magamból ráugrottam Jasperre és hangos csattanással terültünk el a nappali kellős közepén leverve Esme kedvenc vázáját. Halottam Alice és Esme sikolyát Emmett szentségelését és Carlisle intő szavait, de egyik sem érdekelt. Jasper egy rúgással eltávolított magáról és a falhoz hátrált. Alice szélsebesen előtte termett és széttárt karokkal nézett velem vámpírszemet

- Kérlek, Edward térj észhez. Miért csinálod ezt? – nézett rám ijedten pöttöm húgom.

- Te mit tennél a helyemben, ha azt mondanám, hogy jobb lett volna megölni Jaspert? Ugyanis a kedves férjed ezt gondolja megoldásként. – morogtam neki, de közben végig Jaspert néztem.

- Az lehetetlen – suttogta Alice és szembefordult Jasperrel – mond, hogy nem igaz

- Tényleg ez volt az első gondolatom – hajtotta le a fejét Jaz bűnbánóan. Alice megrázta a fejét és elállt az útból

- Helyettem is – halottam meg a hangját a fejembe miközben elsétált mellettem. Tündér arca eltorzult a fájdalomtól. Dupla erővel tört rám a düh és a következő pillanatban Jasper már a falnak nyomva lógott a levegőben. Meglephette a támadásom, mert egy másodpercig csak bámult rám majd mikor felfogta a helyzetet szabadulni próbált. Vártam, hogy mit fog tenni, de mielőtt megtudhattam volna a lépcső aljában találtam magam. Villámgyorsan felpattantam és megindultam a támadóm felé

- Verd ki a fejedből öcskös – üzente gondolatban Emmett és ugyanúgy állt Rosalie elé, mint az imént Alice Jasper elé

- Meg tudom védeni magam Emmett – tolta el maga elöl Ros a férjét. Nekem sem kellett több. Rosalie egy pillanat alatt az üvegablakkal egyetemben távozott a szobából. Mindenki megdermedt egy pillanatra még én is. Csak bámultam az ablak helyét és a földön fekvő Rosaliet. Emmett tért magához leggyorsabban. Odaszalad Rosaliehoz és segített neki felállni

- Jól vagy drágám? –aggodalmaskodott Emmett

- Mi bajom lehetne? Vámpír vagyok az ég szerelmére – forgatta meg a szemeit.

- A francba tönkrement a ruhám– konstatálta Rosalie végignézve magán

- Szörnyen sekélyes vagy Ros – mondtam gúnyosan és az emelet felé vettem az irányt. Megfordult a fejemben, hogy esetleg tönkretehetném a vendégszobákat ahol Rosalie azokat a ruháit tárolja, amik nem férnek be a szekrénybe, de aztán elvetettem az ötletet

- Állj csak meg! – fordított maga felé Emmett – ugye nem gondolod, hogy ennyivel megúszod? Rátámadtál a feleségemre.

- A feleségednek nem lett volna semmi baja, ha nem avatkozik bele – feleltem

- Ugye tudod, hogy tartozol nekem egy ruhával? –szegezte nekem a kérdést Ros

- Fogok én még többel is tartozni – sziszegtem és felrohantam a vendégszobába ahol eszeveszett tombolásba kezdtem. Azt hittem, hogy kiadtam már minden dühömet, de nagyot tévedtem. Rám telepedett a vörös köd. Nem akartam mást csak rombolni. Kizártam minden gondolatot a fejemből még levegőt sem vettem. Halványan érzékeltem, hogy Emmett és Carlisle próbál lefogni és, hogy Jasper hatalmas nyugalomhullámokat küld felém, de semmire nem reagáltam. Végül feladták a velem való küzdelmet és inkább kimentek a katasztrófa sújtotta övezetből. Mikor végeztem az egyik szobával átmentem a másikba. Nem pazaroltam az időt az ajtó kinyitására inkább áttörtem rajta. Egy pillanatra meghallottam Emmett hangját odalentről- Ez így nem mehet tovább. Idehozom – de nem érdekelt, hogy miről beszél és mekkora marha voltam, hogy nem érdekelt. Fogalmam sem volt mióta lehettem a vendégszobába, de egy idő után már nem volt mit szétszednem. Ez volt a rossz hír. A jó hír pedig, hogy kezdtem jobban érezni magam. Lassan átsomfordáltam a saját szobámba. Hangtalanul nyitottam és csuktam az ajtót. Leroskadtam a földre és a kezeimbe temettem arcomat. Mit tettem? Kiirtani az erdőt az egy dolog. Tönkretenni két szoba berendezését az egy másik. De rátámadni a testvéreimre az megbocsáthatatlan. Abban a pillanatban a föld alá ástam volna magam szégyenemben… abban a pillanatban. Aztán valaki kopogtatott. Nem tudtam, hogy ki az, de nem is érdekelt. Majd elmegy. Kisvártatva megint kopogtak… nagyon kitartó a látogatóm. Felálltam az ágyról és odasétáltam az ajtóhoz, hogy kinyissam… jöjjön, aminek jönnie kell. Szélesre tártam az ajtót és egy bűnbánó arcú Jaspert láttam magam előtt.

- Beszélhetnénk? – kérdezte

- Mit akarsz? – morogtam

- Bocsánatot kérni – felelte

- Hm…

- Mi van?

- Ha nem gondolnál, hülyeségekre nem kellene bocsánatot kérned.

- Nem gondolok hülyeségekre – vágott morcos képet mire bennem megint felment a pumpa

- Szóval az egy értelmes megnyilvánulás volt, hogy meg kellett volna ölni Bellát? – rántottam be a küszöbről és becsaptam az ajtót magam mögött

- Én nem ezt mondtam – motyogta

- Dehogynem

- De nem úgy gondoltam

- Ma sok mindent nem úgy gondolsz

- Tudom, és nagyon sajnálom. Egyszerűen ez a sok negatív érzelem kiborít – mondta kétségbeesetten

- Engem meg a sok negatív gondolat. Mégsem vágom a fejedhez, hogy lehet meg kellett volna ölnöm Alicet amiért veszélybe sodorta Bellát- Jasper arca egy percig megfeszült, de aztán ismét tükörsima lett

- Igazad van – mondta végül – De végül is Bella akart mindenáron megmenteni, úgyhogy ha azt nézzük ő sodorta veszélybe Alicet- mondta apró mosollyal a szája szélén Jasper. Nyilván viccnek szánta a mondatot, de engem akkor ez nem érdekelt. A következő percben ugyanarra a sorsra jutott, mint Rosalie és a nappali ablak. Egy jól irányzott rúgással kijjebb tessékeltem a szobámból az ablakon keresztül majd újra dühöngeni kezdtem. Pillanatok alatt a feje tetejére állítottam az egész szobát. A CD állvány a földön landolt és ezt követte a könyvespolc majd a hifi berendezés is. Az ágyhuzat sem menekülhetett a haragom elöl. Épp széttéptem egy mozdulattal mikor meghallottam, hogy nyílik az ajtó. Rosszallásom kifejezése gyanánt felkaptam a földre leesett képet és az érkező felé vágtam. Nem érdekelt, hogy melyikük volt az áldozat csak az, hogy tűnjön el innen… és ismét mekkorát tévedtem. Egy lélegzetvételnyi idő múlva meghallottam a legédesebb hangot a világon

- Edward - csattant fel Bella dühösen mire azon nyomban az ajtóban termettem. Hihetetlenül szép volt, még így mérgesen is.

- Remélem tisztában vagy vele, hogy az imént majdnem megöltél azzal a képpel – indult meg felém. Teljesen leblokkoltam. Uram isten mit tettem már megint? Pillanatnyi kábulatomat kihasználva beljebb lökött a küszöbről és a szobába lépve bevágta maga mögött az ajtót.

- Mi a jó fészkes fenét művelsz? Volterra elvette az eszed? Először felcsapsz fakitermelőnek a Forksi erdőben. Utána önkéntes igazságszolgáltatást végzel, a testvéreiden most pedig kipróbálod magad lakberendezőként? Megjegyzem egy ház sokkal, esztétikusabb ablakokkal és bútorokkal, mint a nélkül – mennydörögte szerelmem. Szerelmem? Használhatom én egyáltalán még ezt a szót? Nem tudtam megszólalni, csak megbabonázva néztem ezt az angyalt. Melyik zsebembe tettem az eszem, amikor lemondtam rólad kicsi Bella?

- Igazán megszólalhatnál – vetette oda miközben felmérte a szobám állapotát, de nekem még mindig nem ment a beszéd.

- Edward- lépett oda hozzám- valami baj van? – kérdezte aggodalmasan.

- Azon kívül, hogy elveszítettelek? – suttogtam és a következő pillanatban már nem voltam a szobában. Kiugrottam az ablakon és elkezdtem futni. Még halkan hallottam miközben Bella azt mondja, hogy ez így nem fog menni aztán csönd. Se beszéd se gondolat, csak a békés csönd. A lábaim önkéntelenül is a tisztásunkra vezettek. Tisztásunk… igen… amióta elhoztam ide Bellát az óta a kettőnké volt. Csak a miénk és senki másé. Milyen boldog is voltam akkor… és most? Most csak árnyéka vagyok önmagamnak. Mégis mit tegyek? Nézzem végig, hogy Bella Jacob Blackal van? Vagy esetleg asszisztáljam végig a kapcsolatukat, mint legjobb barát? Azt nem bírnám elviselni. A zöld szemű szörny mindig ott járna a nyomomban. Visszagondolva szörnyű dolgokat vágtam a fejéhez… még hogy ő makacs. Én voltam naiv. Hogy várhattam el tőle, hogy tárt karokkal fogad vissza? Amiket mondott… minden egyes szava a fülemben csengett. Újra és újra végigjátszottam az egész jelenetet. Ahogy mit sem sejtve belép a szobába, egy szál pólóba, ahogy gyönyörű fehér bőre elpirul. Élénken élt bennem a vallomásom és a válasza is, amiben elutasított. Mindenre emlékeztem, amit mondott vagy tett és mégis egy mondat jelentette számomra a poklot és a mennyet egyaránt

- Szeretlek, de nem tudlak meg érteni és már nem akarok, veled lenni- Szeret. Még mindig szeret. Hirtelen felindulásból felpattantam és elkezdtem rohanni a házuk felé. Sem az, hogy megtudta, hogy vámpír vagyok sem a csalódás, hogy elhagytam sem a távolság nem ölte meg benne az irántam érzett szerelmet. Tudom, hogy még van remény! Kell, hogy legyen remény! A házhoz érve lassítottam, míg végül már csak sétáltam. Már hajnalodott, de még így is feltűnés nélkül váltam ki az erdő homályából és sétáltam az ajtajuk felé.


- Csak nem te is horgászni mész? – halottam meg Bella hangját a házból.

- De igen- felelte Charlie – Talán még Jacobbal is összefutok- gondolta. Áh, már megint az a lompos. Dohogtam. Lassan közelítettem a ház felé

- Hát akkor jó fogást- mondta Bella és halottam, hogy elindul felfelé miközben én odaértem a házhoz és megnyomtam a csengőt. Bizony ám a csengőt. Az ajtót választottam. Tudatni akartam Charlieval is, hogy igenis komolyak a szándékaim és szeretem Bellát. Halottam, hogy Bella megállt az ajtó előtt. Nyilván kíváncsi, hogy ki lehet az. Erre elmosolyodtam. Mindig kíváncsi. Nem csoda, hogy tart az öregedéstől. Újra csöngettem és Charlie gondolatai révén örömmel konstatáltam, hogy Bella fogja kinyitni az ajtót. Elképzelésem megdőlni látszott, amikor meghallottam Bella ajtajának nyitódását majd csukódását. Ijedtemben harmadszorra is csöngettem.

- Vajon mikor, jön rá, hogy eszem ágában sincs kinyitni az ajtót? – hahotázott magában Charlie. Szerelmem dühösen tépte fel az ajtót és lekiáltott.

- Apu nem hallod, hogy csöngetnek?

- De igen és igazán kinyithatnád, épp szendvicset csinálok- kiáltott vissza

- Meg ne erőltesd magad – dohogott Bella miközben leszáguldozott a lépcsőn. Egy kicsit meg is ijedtem nehogy lepottyanjon a nagy hévtől, de amikor kinyílt az ajtó megnyugodtam. Mosolyogva néztem bele a barna szempárba, ami meglepetten pislogott rám.

- Ma nagyon sokat lesz elővéve az a puska. – motyogta végül