11.fejezet

Sziasztok! Íme meghoztam a 11. fejezetet. Remélem ez is elnyeri majd a tetszéseteket. Amint látjátok az első szavazás lezárult és Edward jött ki győztesen a dologból ( ki gondolta volna? én biztos nem :) Mindenkinek köszönöm a szavazatot! Jó olvasgatást! Puszi! Alexis :)


Az ablakban ülve egy idő után már nem hallottam a kidőlő fák recsegését. Annál inkább a mobilom csörgését. Alice megállás nélkül hívogatott de én egyszer sem vettem fel. Ezek szerint Edward már hazaért vagy Alicenek látomása volt. De végül is teljesen mindegy, hogy melyik történt a lényeg ugyanaz. Alice le akar szúrni, amiért így viselkedtem Edwarddal. Ez nyilvánvaló volt. A tizen sokadik csörgés után nem bírtam tovább. Kikapcsoltam a telefonom és a sarokba hajítottam. Hangos koppanással ért földet de nem érdekelt. A nyitott ablaknál a hideg lassan átjárta minden porcikám. Már csak az hiányzik, hogy tüdőgyulladást kapjak gondoltam magamban. Kelletlenül felálltam, hogy becsukjam az ablakot, de mielőtt megtehettem volna egy árny csusszant be mellettem a szobába. Victória. Lassan fordultam meg felkészülve a legrosszabbra, és egy vigyorgó Emmettel néztem farkasszemet.

- Szia hugi, mi a pálya? – vigyorgott. Köpni, nyelni nem tudtam. Felkészülök életem utolsó perceire, erre ezzel a nagy mackóval találom szembe magam.

- Miért hozza rám ma minden vámpír a frászt? – fakadtam ki

- Csak, mert te is a frászt hozod a vámpírokra. Tudod a telefon arra való, hogy használd. Ergo ha csörög fel, kell venni nem kikapcsolni.- mondta kicsit morcosan

- Sajnálom – sétáltam oda az ágyamhoz- én csak nem akartam Alice- el is veszekedni- magyaráztam.

- De hát Alice sem veszekedni akart. Csak szólni akart, hogy velem kell, gyere. Segítened, kell – mondta komolyan és ő is leült az ágyamra. Atya ég Emmett komoly? Itt a világvége!

- Mi történt? – kérdeztem

- Edward – mondta és a szemei összeszűkúltek

- Mit csinált már megint? – sóhajtottam

- Rátámadt Jasperre és Rosalira – morogta

- Micsoda? – sipítottam

- Sssss – csitított Emmett – még a végén felébreszted Charliet.

- Oh igazad van – mondtam valamivel halkabban-, de mi az, hogy rátámadt Jasperre és Rosaliera? – hitetlenkedtem.

- Röviden és tömören őket hibáztatja a történtekért…. És tudod az a baj, hogy részben igaza is van – hajtotta le a fejét

- Ugyan már ne beszélj marhaságokat! – csattantam fel – egyikőjük sem hibás semmiért

- Aranyos vagy Bella – nézett rám hálás tekintettel- de mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. Ha Jasper akkor nem támad rád még ma is, együtt lennétek Edwarddal és ha Rosalie nem, hívja fel Edwardot azzal, hogy öngyilkos lettél nem került volna sor az Olaszországi látogatásra, sem- mondta csüggedten. Rossz volt Emmettet így látni. Odamásztam hozzá és átöleltem.

- Hiányoztál hugi – dünnyögte bele a vállamba

- Nem volt ki ügyetlenkedjen igaz? – kérdeztem vigyorogva

- Hát nem de nem ezért hiányoztál! – mondta kelletlenül

- Tudom. Te is hiányoztál nekem! – suttogtam. Percekig ültünk így összeölelkezve. Ha valaki meglátott volna minket biztos, félreértelmezte volna a helyzetet. Emmettel olyan egyszerű volt kijönni. Rövid idő alatt nagyon megkedveltem és igazán hiányzott, amíg nem volt itt. Olyan, mint Alice. Mindkettőjük hangulata ragadós. Elhúzódtam tőle, hogy a szemébe nézhessek

- Tudod Alice és te olyanok, vagytok nekem, mint a testvéreim.- Emmett arcán hatalmas mosoly jelent meg, csak, hogy pár másodperc múlva eltűnjön. Ezután ha lehet még szomorúbb szemekkel nézett rám.

- Mi a baj? – kérdeztem ijedten.

- Semmi. – válaszolta rögtön.

- Emmett… ember vagyok nem hülye…

- Csak Rosalie… - felelte

- Oh – nyögtem

- Hidd el nekem, hogy sajnálja a dolgokat mindent megbánt, amit eddig elkövetett ellened. Már eddig is maga alatt volt, de amikor ma – itt az órára nézet, ami hajnali kettőt mutatott-, vagyis tegnap, amikor elutasítottad, hogy velünk gyere haza teljesen összetört. Attól fél, hogy soha nem fogod megbocsátani neki azt, amit tett. Hidd el ő is, szeret téged a maga módján. Kérlek, adj neki még egy esélyt, hogy bebizonyíthassa! – nézett rám esdeklő szemekkel. Hát ez nem lehet igaz. Ma mindenki nekem akarja bizonyítani, hogy szeret. Tehetetlenségemben fel alá kezdtem járkálni a szobában. Emmett végig engem nézett és várta a válaszom.

- Jól van – álltam meg előtte- de csak és kizárólag a te kedvedért!

- Kösz hugi, te vagy a legjobb – vigyorgott és egy bordaropogtató ölelésben részesített

- Örülök, hogy örülsz de, igazán nem kéne megfojtanod – szuszogtam

- Hoppá, bocsi – mosolygott- nagyon szépen…- nem tudta befejezni a mondatot, mert a telefonja vad csörgésbe kezdet.

- Ajjaj, Alice – mondta ijedten, de nem vette fel

- Akkor miért nem veszed fel? –értetlenkedtem

- Fogalmazzunk úgy, hogy én tényleg nem akarok veszekedni vele – szuggerálta tovább a telefont hátha elhallgat, de nem így történt. Csoda, hogy Charlie még nem ébredt fel.

- Legalább halkítsd le, ha már nem veszed föl – sopánkodtam- így felébresztjük Charliet

- Igazad van – mondta-, de jobb lesz, ha én is kikapcsolom.

- Mit kar Alice? –érdeklődtem

- Téged – vigyorgott

- Ezt nem értem – ingattam a fejed

- Emlékszel, hogy azt mondtam, hogy segítened kellene Edwarddal kapcsolatban? - kérdezte. Bólintottam-, nos a lényeg, hogy drága testvéremnek nem volt elég a fél erdő kiirtása plusz, hogy nekitámadt Jaspernek és Rosalienak most a házat vette kezelésbe, és senki nem tudja leállítani. Már szétszedte az egyik vendégszobát, amikor eljöttem érted épp indult a másikba. Ha jól számolom, most tarthat a saját szobájának a romadöntésénél, hacsak neki nem ugrott megint valakinek.- tájékoztatott. Nem tudtam mit mondani, csak tátogtam. Edwardnak tényleg elment az esze.

- Kicsit élénkebben pöttöm – vigyorodott el Emmett

- Miért nem fogtátok le? – makogtam végül. Elvégre is hat kifejlett vámpír csak le tud fogni egyet.

- Először is, mert gondolatolvasó másodszor is, mert teljesen elborult az agya Carlisleval ketten nem tudtuk megállítani– mondta és a hangjában egy kis csalódottságot véltem felfedezni

- Ennyire rossz a helyzet? – kérdeztem

- Maradjunk annyiban, hogy Edward révén elég huzatos lett a ház. – kacagott fel sötéten

- Akkor azt hiszem mennünk, kéne – állapítottam meg

- Valószínű – értette egyet. Egy pillanat alatt mellettem termett és az ölébe kapott. Ijedtemben halkan felsikkantottam mire ő csak kuncogott.

- Ez nem vicces- morogtam

- Nyugi, tartogasd a mérged Edwardnak – mondta mialatt kiugrott velem az ablakon.

- Megfelel így a kishölgynek a pozíció? – érdeklődött

- Közlöm veled, hogy ha futásról van szó számomra sehogy sem megfelelő a pozíció, de még mindig kényelmesebb, így mint a hátadon szenvedni – húztam el a számat

- Csak nem félsz? – gúnyolódott

- Csak egy csöppet – grimaszoltam

- Önként és dalolva megy egy rakás vámpír közé, de a futástól fél – morogta- ki érti ezt?

- Ezt nem érteni kell, hanem elfogadni – mondtam. Behunytam a szemem és a mellkasába fúrtam a fejem. – mehetünk- beszéltem bele a mellkasába

- Rendben van – nevetett fel. És akkor elkezdődött. A szél süvített a fülembe és én egyre jobban próbáltam belefészkelni magam Emmett védelmező karjai közé.

- Kitartás hugi mindjárt ott vagyunk- bíztatott. Válasz gyanánt nyöszörögtem valami hurrá félét. Nem mertem megkockáztatni egy hosszabb mondatot a kialakult hányingerem miatt. Már épp kezdtem feladni mikor hirtelen megálltunk és Emmett megszólalt.

- Cullen ház végállomás köszönjük, hogy az Emmett taxit választotta, remélem élvezte az utazást - harsogta

- Az nem kifejezés – néztem fel rá. Szemei kitágultak

- Ugh… te tényleg nem bírod a futást. Most majdnem olyan fehér, vagy mint én, ami nagy szó – Óvatosan leült velem a fűbe – vegyél mély levegőt - adta ki az utasítást. Csukott szemmel hátrahajtottam a fejem és nagyot szippantottam a friss levegőből.

- Hát itt meg mi folyik – halottam meg Rosalie dühös hangját az ajtóból. Na, igen elég érdekesen festhettem csukott szemmel Emmett karjaiba felfelé nézve. Halottam, hogy közelebb jön

- Jesszusom, Bella mi történt, jól vagy? – kérdezte ijedten. Rosalie aggódik értem? Megvan az év szenzációja! – halál sápadt vagy

- Jól vagyok Rosalie, legalábbis egy perc és jól leszek

- Nem bírja a futást. Valamelyikkőtök igazán tájékoztathatott volna erről. – mondta dühösen Emmett

- Hogy a csudába lehettem ilyen feledékeny – robogott ki Alice is a házból- ne haragudj Bella teljesen kiment a fejemből.

- Semmi baj Alice –nyitottam ki a szemem

- Visszafelé kocsival megyünk, ígérem – mondta Emmett

- Nem vitatkozom – emeltem fel a kezeimet mire mindannyian nevetni kezdtek. A következő pillanatban egy nagy csattanás hallatszott és egy meglepődött képű Jasper zuhant ki az ablakon üvegestül együtt. Alice felsikoltott és odarohant Jasperhez Emmett pedig elkáromkodta magát.

- Még egy ablakkal kevesebb – jegyeztem meg – Jasper jól vagy? – kérdeztem mire ő bólintott

- Itt az ideje, hogy hasznossá tegyem magam. - Feltápászkodtam Emmett öléből és elindultam a ház felé.

- Várj, Bella én is jövök – mondta Em. Rosalie ijedten nézett rá. Ennyire félne Edwardtól?

- Nem, jössz. – jelentettem ki határozottan mire Ros egy hálás mosolyt küldött felém

- Próbálj meg megakadályozni

- Esélyem sincs. – mondtam és elindultam befelé. Mikor benyitottam elképesztő látvány fogadott. Esme a lépcső alján kuporgott és rázta a sírás Carlisle pedig fel alá járkált. Mindketten rám néztek, amikor beléptem. Esme egyenesen odarobogott hozzám és a nyakamba vetette magát. Ez mind az én hibám. Tönkreteszem az egész családot.

- Sajnálom Esme – suttogtam- nem akartam gondot okozni. Annyira sajnálom.

- Ne butáskodj – hüppögte és megsimogatta az arcom

- Ez nem butaság. Mióta beléptem az életetekbe csak a gond van.

- Ez nem így van. De ezt majd később megbeszéljük – karolta át a vállam Carlisle – kérlek mennyünk fel. Edward fékezhetetlen – mondta és mintha Edward ezt alá kívánta volna támasztani, mert hangos csattanás hallatszott az emeletről.

- Szerintem ez a cd gyűjtemény volt – emeltem a tekintetem a plafonra

- Jó megállapítás – mondta Jasper aki az ajtóban állt.

- Jaz tudja, hogy itt vagyok? –kérdeztem

- Nem. Kizár mindent. Nem olvas, gondolatot nem lélegzik, semmit nem csinál. Csak tör, zúz .- bólintottam

- Na, akkor mehetünk? – kérdezte Emmett

- Én megyek fel Bellával- mondta Carlisle

- Carlisle, szeretném ha Esme jönne velem – mondtam halkan. Az említett felkapta a fejét.

- Én? – kérdezte

- Igen – bólintottam- Köztetek megvan az a különleges kötelék, amire most szükségünk van – mosolyogtam rá. Értetlenül néztek rám.

- Majd ezt is megbeszéljük később- mondtam- mennyünk. Felmentünk az emeletre és megálltunk Edward szobája előtt.

- A hangok alapján valamit épp most szaggat darabokra – motyogtam. Legalább most már értem, hogy egy darabig miért van csönd. Odaléptem az ajtóhoz és kinyitottam. A szemem még azt sem fogta fel, hogy tágra nyílik az ajtó mikor Esme a fal mellé rántott és már csak a szilánkokra törő kép hangját halottam.

- Edward – csattantam fel mire egy pillanat alatt az ajtóban termett – Remélem tisztában vagy vele, hogy az imént majdnem megöltél azzal a képpel – indultam meg felé. Pillanatnyi meglepettségét kihasználva beljebb löktem a küszöbről és a szobába lépve bevágtam magam mögött az ajtót. Tudtam, hogy fölösleges becsukni, mert így is úgy is mindenki hallani fogja, amit mondok.

- Mi a jó fészkes fenét művelsz? Volterra elvette az eszed? Először felcsapsz fakitermelőnek a Forksi erdőben. Utána önkéntes igazságszolgáltatást végzel, a testvéreiden most pedig kipróbálod magad lakberendezőként? Megjegyzem egy ház sokkal, esztétikusabb ablakokkal és bútorokkal, mint a nélkül – mennydörögtem. Nem szólt semmit csak a szemembe nézet. Na, ilyenkor mi van?

- Igazán megszólalhatnál – vetettem oda miközben körbenéztem a szobában, ami tulajdonképpen jobban hasonlított egy háborús övezetre, mint egy szobára. Az már biztos, hogy ezt újra kell bútorozni.

- Edward – léptem oda hozzá- mi a baj?- kezdtem aggódni.

- Azon kívül, hogy elveszítettelek? – suttogta és a következő pillanatban már nem volt a szobában.

- Hát ez így nem fog menni – morogtam dühösen és kitrappoltam a szobából. Esme már nem volt az ajtó előtt. Leszáguldoztam a lépcsőn (itt megjegyezném, hogy nagy meglepetésre nem estem hasra.) és hat darab tágra nyílt szemmel találtam szembe magam.

- Most meg mi van? – kérdeztem

- Hát… Alice mondta, hogy egy kicsit megváltoztál, de hogy ennyire azt nem – ámuldozott Jasper

- Hiába az én húgom – vigyorgott Em. Figyelmen kívül hagytam a megjegyzéseket és Alicehez fordultam.

- Hova ment? – kérdeztem tőle

- A tisztásra – válaszolta. Lezuttyantam a legalsó lépcsőfokra és az arcomba temettem a kezem. Minden az én hibám. Ha akkor nem erőltetem annyira ezt a kapcsolatot, akkor még mindig boldogok lehetnének. Talán Edward már megtalálta volna a hozzá illő vámpírt is. Erre a gondolatra összeszorult a szívem. Mégis miért fáj még a gondolat is hogy Edward mással legyen? Hisz én is Jacobbal vagyok. Jesszusom Jacob. A hajnali őrjárat után biztosan benéz. Ha nem talál otthon száz százalék, hogy rögtön elkezd kombinálni.

- Nézzétek. Ne haragudjatok rám, de amit Edwardnak mondtam, azt nem akarom megváltoztatni. Amíg macska egér játékot űz, velem addig nem tudok vele beszélni. Ha ismét elkezd lakberendezősdit játszani szóljatok, és akkor megpróbálok vele újra beszélni. – mondtam miközben felkászálódtam a lépcsőről

- Még mindig szereted- jelentette ki Jasper

- Tudok róla – válaszoltam

- Akkor miért csinálod ezt? – kérdezte

- Ha egyszer fájdalmat okoz az, akiben megbíztál, másodszorra már nem adsz esélyt neki, hogy újra megtehesse. Edward olyan mértékben megsebezte a szívem, hogy attól féltem már soha többet nem tudok örülni az élet örömeinek. Mióta Jacobbal vagyok ez megváltozott. Újra embernek érzem magam. – suttogtam és újra átjártak az emlékek. Jasper felszisszent és elszörnyedve nézett rám

- Sajnálom – motyogtam neki – Emmett hazavinnél? – kérdeztem csendesen

- Persze… gyere – mondta és megindultunk az ajtó felé még épp elcsíptem Jasper mondatát

- Még soha senkiben nem éreztem egyszerre ekkora fájdalmat